1. VISSZATÉRÉS
Hiányzott már La Push. Az a gyönyörű tenger és azok a sziklák, amelyekről az idősebbek ugráltak a mély vízbe. Az erdő friss illata, a házak tömkelege és a nagy család. Amióta apa bejelentette, hogy utazunk vissza, azóta számlálom a napokat.
Félve csaptam be a kocsi ajtaját, ahogyan beszálltam a hátsó ülésre. Apu szerint nem kéne ilyen görcsösnek lennem az utazás miatt, de valójában nem is emiatt vagyok olyan félénk. Sokkal inkább az aggaszt, hogy vajon mit szólnak majd hozzám. Tudom, kár ezen aggódni, mert már van barátom ott és könnyű lesz a beilleszkedés, de mindig is ilyen típusú lány voltam.
Az utolsó levél, amit Tőle kaptam, elég semmitmondó volt számomra:
„La Pushban minden rendben. Remélem, nálatok is.”
Az első leveléhez ez nem is hasonlítható, amikor még oldalakat írt a napja minden egyes pillanatáról. Furcsa módon én még most sem szoktam le az effajta regényírásról. Néha úgy érzem, hogy amikor a leveleiben megszólít, vagy éppen rólam ír, akkor még mindig a hétéves kis Hannah Brooksnak tart.
A visszaköltözés előtti estén egy fikarcnyit sem voltam hajlandó aludni. Inkább leültem az ágyamba, s kicsiny lámpafény mellett újra és újra elolvastam irományait felém. Mindig elmosolyodtam írásán, mert az évek alatt semmit sem változott; ugyanolyan szertelen és mocskos mint volt. Egyedül a mennyisége csökkent, ami nagyon aggasztó.
A külvilágot az MP3 lejátszómmal próbáltam kizárni, de amikor megpillantottam az első égbe nyúló fa tetejét, inkább leraktam magam mellé az ülésre. Úgy gondoltam, jobb, ha letekerem az ablakot, hogy halljam az erdő kellemes háttérzaját. A szívemnek ez most sokkal megnyugtatóbb volt, mint egy Simple Plan szám. Persze semmi bajom a srácokkal, mert őszintén megvallva fantasztikus, amit csinálnak, tényleg méltó arra, hogy meghallgassuk.
A madarak csicsergése úgy hatolt be a fülemen, hogy az egész testemben remegtem. Imádom ezt a bizsergést, teljesen levesz a lábamról. Becsuktam a szememet és úgy próbáltam még ennél is jobban élvezni az egészet, s nem is fokozhattam volna tovább az érzést, tiszta libabőrös lettem.
Igazából fogalmam sincs, hol kezdődik, vagy éppen hol végződik a rezervátum határa. Ezért sem számítottam rá, hogy a következő kanyar után már megpillantom a tengert s a felkelő nap sugarait.
A tenger látványa régi emlékeket sodort a fejembe, mintha a hullámok minden egyes fodrozása egy-egy újabb dolgot hozna vissza az emlékezetembe.
Lehetetlen lett volna eldönteni a víz felszínének hollétét és a nap körvonalának kezdetét. Minden csodálatosan egyben volt. Különböző dolgok, s mégis nagyszerűek együtt.
A nap egyre inkább emelkedett, és immáron látni véltem a körvonalát. Éreztem ahogyan a sugarai az arcomat melengetik, mintha édesanyám puha kezének érintését éreztem volna újra a bőrömön. Régóta halott, s már elfogadtam annyira halálát, hogy nem kapok miatta sírógörcsöt. Rájöttem, hogy anyukám azt szeretné, ha boldog lennék és nem gondolnék a rossz dolgokra, csupán a jókra.
Rendkívülien szép nő volt, és nem tagadta senki, hogy az apukám és a közte lévő viszony eleinte csak futó kaland volt. Én voltam az, aki igazán összehozta őket, és miattam váltak kamaszodó fiatalokból felnőttekké.
Észre se vettem, hogy apu időközben lassított. Bár nem tudom, hogy azért, mert maga is nézni akarta a tájat, vagy mert látta rajtam, hogy elméláztam, mindenesetre egy nagy köszönőmosolyt intéztem felé.
- Anyád imádta ezt a helyet – mondta a csöndet megszakítva, s most szólalt meg először az utazás folyamán.
- Hát mivel itt laktatok – mondtam neki úgy, mintha ez természetes lenne.
Apu nem szólt, csak felnevetett. Nem kérdeztem rá, miért nevet, mert tudtam. Jól tudtam, hogy anyu nem azért szerette ezt a helyet, mert itt laktak, hanem azért, mert imádta gyermekkorában hallgatni a legendákat. És minden jó gyermekkori emléke a rezervátumhoz fűzi.
A legendák emléke még bennem is élénken él. Tisztán emlékszem arra, amikor az öregek meséltek a farkasokról és a harmadik feleségről. A gyerekekkel ez a jelenet volt a kedvencünk és mindig eljátszottuk, mint egy színdarabot. Elképesztően adtuk elő a különböző szituációkat, amikben az én szerepem természetesen a harmadik feleség volt.
A gondolataim, ahogy néha a kocsi belsejébe néztem, másfelé kalandoztak, ilyenkor mindig a bőröndökön járt az eszem, mert nagyon érdekelt, hogy biztos mindent elraktam-e. Nem is értem, miért kell az a hülye napló, amit apu vett. Azt mondta, hogy talán szükségem lehet rá, mert nem biztos, hogy bírom a változásokat. Ugyan, hiszen már hétévesen is kibírtam napló nélkül, de csak az ő kedvéért bepakoltam – és lehet, emiatt hagytam ott valamit!
Párszor mégis elgondolkoztam azon, hogy talán használhatnám azt a nyavalyás naplót. Elvégre is én félek mindentől, ami esetleg majd rám vár. Én tartok attól, hogy nem fogadnak el, és egy naplóba bármit leírhatok. Megoszthatom vele a gondjaim, a gondolataimat és minden egyebet. Még sem olyan szörnyű dolog, hogy velem van...
- Nézd csak! - mutatott apu hirtelen valami felé.
Tekintetem egyből követte az ujját, s megláttam az első La Push-i házakat. A szívem majd kiugrott a helyéről, a pulzusom emelkedett, s sűrűbben vettem a levegőt is. Izgatott voltam és újra kezdtem aggódni. Mi lesz, ha furán fognak rám nézni? De miért tennék? Mert elköltöztünk, mert itt hagytuk őket. De visszajöttünk, mert megkértek rá. Itt vagyunk.
- És hol fogunk lakni? - kérdeztem összevont szemöldökkel.
- Az meglepetés - mondta apa, amikor bekanyarodott egy ház mellett.
A régi házunkat eladtuk, úgyhogy ott nem is lakhatunk. Talán Blackék adnak nekünk szállást? Vagy egy teljesen új házba fogunk költözni? Ilyen és ehhez hasonló kérdések jártak a fejemben.
Ami azt illeti, elég hosszú idő volt, mire elérkeztünk az első megállóhelyre, de nagyon kevéskének tűnt. Lehet, az izgalom váltotta ki belőlem, hogy egyáltalán nem tudtam odafigyelni az időre, de már mindegy is. Azt hiszem, megérkeztünk.
Az autó lassítani kezdett, s apu leparkolt egy ház elé. Gyorsan felkaptam a magam mellé ledobott táskámat, majd kinyitottam az ajtót. Felnéztem, és láttam, hogy Billy Black ott ül a tolószékében, de a fia sehol sem volt.
