2010. augusztus 10., kedd

Flower - Remény.

Most egy kicsit eltávolodunk La Push-tól, de ne féljetek, nem megyünk messzire. Amíg Annie és Jacob egymásra talál és próbálnak újra legjobb barátokként bánni egymással, addig Forksban letört a hangulat. Bella még mindig siratja a szerelmét, s még véletlenül sem talál kiutat a labirintusból. Most, mintha a remény egyik csillogását vélné felfedezni az édesanyja jóvoltából. Vajon ez a kis novella és Bella döntése megváltoztatja a dolgok állását La Pushban?
Ezt a novellát mindenkinek ajánlom, mert kapcsolódik a történetünk további eseményeihez. A novellát az egyik kedves látogatóm, barátom Flower írta. Szeretném, ha elhalmoznátok véleményekkel és további novellákat szívesen olvasok, ha esetleg kedvetek szottyan írni egyet. Az e-mail címem: rachelee@mailbox.hu

FLOWER - REMÉNY.

Úgy érzem magam most, mint egy rossz horror film főszereplője, akinek kitépték a helyéről a mellkasát, és egy hatalmas üresség tátong most a helyén. Igen, így érzem magam mióta ő elment. Azt hiszem, egyre rosszabbul működök, már nem csak az agyamban vannak problémák, hanem az időérzékemmel is. Nem tudom mikor volt az a keserű nap, amikor ő, Edward elhagyott. Még mindig nehezen veszem a levegőt, ha csak arra az öt percre gondolok, mialatt a tudatomra adta, hogy nem szeret, hogy nem vagyok számára elég jó. Kell, hogy legyen valami magyarázat, nem húzta volna eddig a velem töltött időket, ha nem szeret, vagy legalábbis nem vagyok fontos neki.Nem, nem kéne mindig mindenbe belemagyaráznom a dolgokat. A tények, tények maradnak, nem szeret és ennyi. Mit tegyek, hogy az agyam ne játsza le újra és újra a vele töltött emlékeim képeit? Hogy ne akarjam észrevenne az apró jeleket, melyek arra utalnak nem akar velem lenni!?

Kezem akaratom ellenére is a mellkasomra teszem, hogy meggyőződjek arról, ott van e még. Igen, legnagyobb meglepetésemre még ott volt, és a szívem még mindig járta egyenlőtlen dallamát… bár darabokra volt tőrve.

Felállok, és egy adag mosatlant felkarolva az apró fürdőszobába indulok. A szennyest bedobom a mosógépbe, megfordulok és szembe találom magam a tükörrel. Megint úgy érzem magam, mint egy zombi, a saját kis horror történetemből, egy megtépázott, mellkas nélküli zombi. Mosolygok, de nem a jó kedvtől ível felfelé ajkam, hanem a gondolataim ostoba szövevényei váltják ki belőlem ezt a reakciót. Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, mert sikerült végre levenni a szemem a tükörben visszabámuló lány, kócos hajáról, karikás szemeiről, lerágott körmeiről, és az irónikus mosolyra görbülő szájról. Elindulok lefelé, akár egy robot, kezdek bele Charlie ételébe. Spagetti lesz, most csak ennyi telik tőlem. Felrakom a tésztát főni, majd a paradicsom szósz felét kiöntöm egy tálba, hogy megmikrózhassam. A kész köretet, és a forró öntetet otthagyom apámnak az étkeződasztalon. Örülök, hogy Charlie még nincs itthon, így nem kell látnia gyötrődésem minden pillanatát. Felvonszolom magam a lépcsőn, és lehuppanok a majd ezeréves gépem elé. Automatikusan az üzeneteimet nézem, de csalódottságomra csak anya halmoz el levelekkel és nem a Cullen család (Edward). Renee valami oknál fogva úgy gondolta, hogy minden héten meg kell ajándékoznia egy „Hogy vagy kicsim? Charlie él még? „ üzenettel. De ez most más volt. Nem a megszokott sablonos levél. Volt ott még egy név. Valakié, akivel már régóta nem találkoztam és nem is beszéltem, valakié akiben talán támaszra lelhetnék. Jacob Black-é.

2010. augusztus 8., vasárnap

Hírek

Kedves Olvasóim!
Tudom, hogy elég régen nem jelentkeztem semmilyen formában, de nyaralni voltam és hát ez az egész nem úgy sikerült, ahogyan terveztem. De a lényeg, hogy most itt vagyok és bejelentem, hogy nem tűntem el(!), a történet pedig folytatódik. És kitűztem célomnak, hogy a héten leadom az új fejezetet Anastasiának. :)

A második bejelenteni valóm, hogy díjat kaptam, a fice pedig a http://www.carlyfanfic.blogspot.com/ oldalon található. Ennek nagyon örülök, legalábbis, hogy egy valaki a Kimagasló tehetségek kategóriába sorolna az írásom alapján. :) Tényleg nagyon jól esik ^^ És akkor ki is rakom oldalra a díjat, valamint elvégzem a díjjal járó munkálataimat! :)

1. Köszönd meg és rakd ki a linkjét.
2. 5 titok a történetről vagy magadról.
3. Küldd tovább 5 embernek.
4. Hagyj náluk megjegyzést.

TITKOK:
#1: Jake és Annie erősebbre fűzik a kapcsolatukat.
#2: Annie néhány megszólalásában magamat mintázom, de maga a karakter semmilyen formában nem én vagyok.
#3: Leah is meg fog jelenni - ki gondolta volna? És belsőleg őt az egyik barátnőmről mintázok majd - már pár részlet meg is van Leahről.
#4: Nem mondom el, hogy melyik falkataggal, de valakivel nagyon jó barátságba keveredik Annie(lehet találgatni).
#5: Annak a naplónak még nagy szerepe lehet.

2010. június 27., vasárnap

Jake ígérete - második fejezet

Mindenki válasszon ki egy neki tetsző idézetet és a Ti választásotokból fogok választani. :)

2. HOL VAGY ÉDES OTTHON?

Billy kitett magáért, az biztos, de az én lábam az asztal alatt szüntelenül remegett. Nem értettem, miért nincs itt, s még inkább megijesztett a tudat, hogy nem is kíváncsi rám. Bár ez annyira nem vall Jake-re.
- Nagyon finom, amit csináltál – dicsérte apu a főztöt.
Tényleg az volt, bár fogalmam sincs, mi a neve a kajának, de egyszer szívesen elkészíteném otthon is. Na persze, még kérdés, hogy hol is van az az otthon?!
- Igazából Jacob készítette – mondta nevetve.
A név hallatán kíváncsian felkaptam a fejemet. Ezek szerint még él és virul, de van jobb dolga is, mint itt unatkozni mellettem.
- Amúgy ő hol van? - érdeklődtem.
- Biztos megint Quillel és Embryvel bütykölnek egy járgányt. Emlékszel még arra a két lököttre?
Ki ne emlékezne rájuk? Quil volt az, aki évekig szerelmes volt belém. Embry pedig, aki biztatta, hogy hajtson rám. Erre visszagondolva hatalmas mosoly jelent meg az arcomon.
- Persze!

Ekkor az egyik ajtó hirtelen megnyikordult. Egy rendkívül magas, hosszú hajú indián srác lépett be rajta. Először nem akartam elhinni, hogy az az izompacsirta, aki előttem áll, Jacob. Aztán amikor az arcán megjelent az a pimasz kis mosolya, amelyet úgy imádok, biztos voltam benne, hogy ő az. Nem bírtam megszólalni, inkább csak mosolyogtam rá. Bizakodva elindult felém.
Gyorsan felálltam az asztaltól és tárt karokkal vártam az ölelését. Hosszú haja nemcsak, hogy a saját vállát, de még az enyémet is ellepte. Olyan erősen szorított magához, hogy alig kaptam levegőt, de jelen pillanatban hidegen hagyott ez a dolog. Örültem, hogy végre a karjában lehettem és érezhettem a barátomból áradó szeretetet. Teljes biztonságban éreztem magamat az ölelés hevében.

- Úgy örülök, hogy visszajöttél. Istenem, olyan régen hagytál már itt! - mondta.
- Én is örülök, hogy újra látlak! Annyira aggasztó, hogy olyan keveset írtál... - jegyeztem meg, s arcáról lerítt, hogy elszégyellte magát.
A felnőttek egyszerre nevették el magukat. Hirtelen kínosan éreztem magam és látszólag Jake is, mert egymás kezét fogva álltunk ott, mint a szerelmesek. Talán egy kicsit még el is vörösödtem, mert apu mindig azt hangoztatta otthon, hogy kiskoromban mennyire szerelmes voltam Jacobba.

- Öhm.. Elnézést. Szia John! - nyújtotta kezét édesapámnak, miközben az enyémet elengedte.
- Helló Nagyfiú! Kiizmosodtál, ember – dicsérte meg az izmait. – De ha már ilyen erős legény vagy, akkor elvárom, hogy vigyázz a lányomra!
- Mindenképpen – ígérte és rám nézett. - Nincs kedved lejönni a First Beachre? Quil és Embry is jön.
Egy ideig tétováztam, mert fogalmam sem volt, hogy végül a régi szekrényemben hagytam-e a fürdőruhámat, vagy bepakoltam a táskámba. Aztán eszembe jutott, hogy a táska egyik kis zsebébe dugtam el a bikinit.
- Ami azt illeti, bármihez van most kedvem veletek, de persze a Nagyúr parancsa szent – mondtam és apámra néztem.
Ő csak bólintott egyet.

* * *

A hullámok az idő múlásával egyre inkább csitultak, de még most sem volt erőtlen, habár egyre ritkábban csapódtak a falhoz.
Quil mit sem változott. Ugyanúgy a nyomomban liheg, mint egy pincsikutya, de most már kevésbé zavar, mint anno kislány koromban.
Embry viszont rengeteget változott. Most már nemcsak, hogy nem buzdítja barátját a csajozásra, de még meg is mondja neki, hogy milyen ciki, amit csinál.

Quil próbált valami frappánsat visszaszólni, de nem sikerült neki semmi korszerűt kinyögnie. Úgy döntöttek, ezt az egész ügyet csakis sziklaugrással zárhatják le.
- Sziklaugrás? Onnan, ahonnan régebben ugrottunk? - kérdeztem.
Az a hely csekély magasságú volt, de ovis korban elég nagy bátorság kellett ahhoz, hogy onnan ugorjunk. Akkor még csak csodálva néztük a nagyokat, ahogyan a legmagasabb szikláról ugranak le, s azt állítottuk, egyszer majd együtt fogunk leugrani onnan.
- Nem – mondták kórusban, majd Quil hozzátette: – Szintet léptünk!
Először arra gondoltam, hogy a legmagasabbról ugranak, de egy olyan középszinten telepedtünk le.

Kíváncsi voltam a mélységre, ezért amikor a fiúk még csak levették a pólójukat, én már a szikla szélén álltam. A mélység majdnem magával ragadott, innen nézve ezerszer durvábban csapódott a víz a kőhöz. Ha leugranék, kicsiny testemet olyan erővel taszítaná a sziklához, amelyet valószínűleg nem élnék túl.
Hirtelen hátulról valaki megfogta a derekamat és a magasba emelt. Lefelé nézve tisztán láttam azt, hogy ha elejtenek, én beleesek a vízbe és az előbbi elméletem bekövetkezik.
Torkom szakadtából sikítoztam, a szívem majd kiugrott a helyéről. Utoljára azt kívántam az égiektől, hogy vigyázzanak a szeretteimre, de miután kinyitottam a szememet, észrevettem, hogy a várva várt zuhanás elmarad és a lábam a földön van. Hátrafordultam, ahol Jacob Black mosolygott rám.
- Te szemét! - vágtam a fejéhez. Legszívesebben megütöttem volna, ehelyett csak szitkozódtam, majd a végén kinyögtem valamit: – Utállak! - kiabáltam, majd leültem oda, ahol jelenleg álltam.

A fiúk mind kikerekedett szemmel meredtek rám. Már nem voltam az a lány, aki régebben. Most már féltem a mélységtől, a víztől, az ugrástól. Jacob bűnbánóan leült mellém és olyan arccal nézett rám, mint egy aranyos kiskutya.
- Nálam ez már rég nem hatásos! - durcáskodtam.
Azt hiszem, ha továbbra is így folytatom, nagyon kiutálnak innen.
- Ti mit álltok még itt? - vontam fel a szemöldököm, amikor megpillantottam Quilt és Embryt, hogy még mindig engem bámulnak. - Inkább ugorjatok! Vagy talán féltek a magasságtól? - kérdeztem, majd felpattantam és elkezdtem őket lökdösni.
- Te aztán elég sűrűn váltogatod a hangulatodat – lepődött meg Bry. - Nem jössz ugrani velünk?
- Azt hiszem, a mai napon kihagyom – válaszoltam.
Embry vállat vont és ránézett barátjára, csak egyetlen jelet adott neki, és már készek is voltak az ugrásra. Üvöltve rohantak a szikla peremének és a következő pillanatban már valahol a levegőben voltak és a víz felé közelítettek.

Felnevettem, majd elfordultam, így egy másik sziklaperemre esett a pillantásom. Na jó, annyira nem volt távol, de sokkal magasabban volt, mint amelyen mi álltunk. Pár lépést tettem, hogy egy kicsit közelebbről is szemügyre vegyem, de az a pár lépés semmit sem számított. Csak pár alakot véltem kirajzolódni a messzeségben.
Hallottam, amint Jake közeledik felém, de figyelmem mégsem rá irányult, hanem sokkal inkább a többi, ismeretlen alakra. A lába alatt megreccsent pár, a fákról már leeső ág és az elszáradt növények.
- Ő Sam Uley – szólalt meg, s hangjában gyűlöletet véltem felfedezni. - Mellette Paul áll és kicsit távolabb Jared keménykedik.
- Van rá mód, hogy megismerjem őket? - kérdeztem, s még mindig őket figyeltem.
- Az kizárt, legalábbis akkor velem többet nem találkozol – jelentette ki szigorúan.
- Na de Jake... Miért utálod őket ennyire? Mármint gondolom utálod őket, ha szóba sem állhatok velük – értetlenkedtem és kezeimet kérdően vállmagasságba helyeztem.
- Jól gondolod. Azért nem találkozhatsz velük, mert nem akarom, hogy te is Sam-szindrómában szenvedj.
- Sam-szindróma? - ismételtem.
Jacob a fogai között vette a levegőt, s szinte sziszegve felelt nekem. Nagyon idegesnek tűnt, s ez kicsit zavart. Nem értettem, mire fel ez a hirtelen harag.
- Az egész suli arról beszél, hogy milyen furcsák. És feltűnési viszketegségük van, egyszerűen borsódzik a hátam tőlük.
Ez egy kicsit zavaros volt számomra, hiszen nem is ismerik őket és mégis az egész suli róluk fecseg. Ráadásul azt sem díjazom, hogy mindenki ilyen előítéletes.
- Oké... - mondtam végül zavartan. - Ideje lenne hazamenni, bár még fogalmam sincs, hol van az a haza.

Jake arcán parányi mosoly csillant, afféle huncut mosoly, mintha tudna valamit. Kérdően néztem rá, de csak felnevetett és elindult. Lába olyan hosszú volt, mintha már az első lépéseknél is mérföldeket tett volna meg, alig bírtam követni. Ki akartam húzni belőle, mit tud.
Az az egyetlen gond, hogy Jake rendkívül jól tudja álcázni a dolgokat úgy, hogy sosem hazudik közben. Inkább úgy tettem, mintha nem érdekelne az egész, pedig majd' megölt a kíváncsiság.
A hazafelé tartó úton csatlakozott hozzánk Quil és Embry is. Kicsit feleslegesnek éreztem magamat köztük, de jó volt hallgatni, ahogy beszélgetnek. Amikor újra a Black házhoz értünk, a két srác elvált tőlünk. Hallottam, ahogy a két apuka tanácskozott valamin, de amikor beléptünk a házba, hirtelen elhallgattak. Egy röpke pillanatra mintha mindenki bizalmát elvesztettem volna, pedig gyakorlatilag nem csináltam semmit.

- John... - szólalt meg Billy. - Elmondhatod.
Mégis mit kéne elmondania? Apu sosem hazudott nekem, s szívből remélem, hogy most sem titkolt el semmit előlem. Csak reménykedni tudok, hogy csak Billy hiszi úgy, hogy nem tudom. Behunytam a szememet, mély levegőt vettem és arra vártam, hogy egy nagy titkot halljak, amit eddig még nem.
- Kiderült, hogy Billy Black megint szervezkedett a hátunk mögött. A régi házunkat nem is sikerült eladnunk, mert még mindig lakatlan. A fiúk felajánlották segítségüket a felújításhoz – mondta örömmel, majd felállt a székéből és megölelt.
Nagy kő esett le a szívemről, mert tudtam, hogy lesz házunk és ezért még csak nem is aggódtam. Óriási mosollyal az arcomon öleltem vissza édesapámat.
- És milyen fiúk fognak segíteni? - érdeklődtem. - Mert Jake és a haverjai ehhez kevéskék – mondtam nevetve.
Jake oldalról megcsikizett egy kicsit.
- Még három srác jön segíteni nekünk: Sam, Jared és Paul – felelte Billy.
Tekintetemet barátom felé fordítottam, aki érdekes pillantást vetett apjára. Ez a pillantás egyszerre volt csalódott és fenyegető, mintha egy kicsit magam is megijedtem volna. Kapva az alkalmon egy újabb kérdést tettem fel:
- Mikor kezdjük?
- Még ma, és valószínűleg a hét végére már készen is leszünk – mondta apa.
Pompás. Csak egy hetet kell kibírnom a rivalizáló srácok között és csak reménykedni tudok, hogy mindenki élve megússza a házfelújítást.
Magamban felnevettem, mert annyira boldog vagyok, hogy visszajöttem. Itt minden olyan mozgalmas, és végre újra kalandosnak érezhetem az életemet.
Az elején nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar beilleszkedek majd, de itt mindenki nagyon rendes velem és érzem, hogy nem csak sablonosan, hanem igazából kedvelnek.
Billy és a fia egy ideig még veszekedtek, de utána Jake arra gondolt, hogy minél hamarabb fedél lesz a fejünk fölött és lenyugodott.

A ház építése tényleg eltartott egy hétig. Én többnyire csak kívülről néztem az eseményeket. Az első napon, amikor a fiúk először szabadultak meg a pólóiktól, kicsit zavarba jöttem. Az izmos kockahasukat elnézve biztos nemcsak sziklákról ugrálnak a mélybe, hanem bizony méretes súlyzókkal is találkoznak közben. Napokig tartott, amíg nem szóltam hozzájuk, inkább csak néztem, mi folyik munka közben. A barátaim mindig csúnya pillantással bámultak az újoncokra, de ők csak mosolyogva folytatták a munkájukat. Apu megkért, hogy amíg ők dolgoznak a házon, én se maradjak munka nélkül; Billyék konyhájában sürögve-forogva készítettem az italokat, ételeket. Mindennap másvalaki jött érte. Titkon mindig arra vártam, hogy végre az egyik „Sam-szindrómás” srác jöjjön el, vagy éppen maga Sam. Az utolsó nap végül megjelent egyikőjük.

- Szia – mosolygott rám, majd illedelmesen bemutatkozott. - A nevem Paul.
- Oh, hát te vagy Paul. A nevem Hannah, de szólíts csak Annie-nek, mert a Hannaht gyűlölöm – mondtam, s visszamosolyogtam rá.
Beleszippantott a levegőbe, s arcára íródott, hogy már várja az ételt.
- Finom illatok – jegyezte meg.
- Remélem, a pogácsa is ennyire fog ízleni – mondtam nevetve.
Elvezettem a konyháig, ahol minden szépen elvolt készítve. A sütemények a tálcákon voltak, s már csak arra vártak, hogy valaki megegye őket. Kétféle italt készítettem, egy forró teát és mellé egy kis üdítő citromos vizet.
- Szabad? - kérdezte tőlem Paul, miközben az egyik tálca felé nyúlva elvett egy pogácsát.
- Persze, hisz nektek csináltam.
Miután megette a sütit, megkért rá, hogy segítsek neki elvinni az ételt, mert lassan befejezik a munkálatokat és már mindenkinek korog a gyomra. Természetesen segítettem neki, elvégre is miért ne segítenék? Ezt nem tiltotta meg Jacob, és jól tudja, milyen segítőkész voltam mindig is. Nem kellett sokat gyalogolnunk a házig, amely gyönyörűen fel lett újítva. Belülről még nem sikerült megnéznem a frissen festett falakat és az új bútorokat, de már kívülről meglepő élmény várt engem. Az eddigi elkorhadt fából álló teraszunk most teljesen új, friss illatú fenyőfából állt ott. Paul ébresztett fel elmélázásomból.
- Vigyük fel nekik az asztalra – mondta, majd a teraszon álló asztalra mutatott.
Amikor Paul segíteni akart, rápillantottam Jake-re, s láttam, hogy csalódottan néz rám. Nem akartam, hogy azt higgye, elárultam, így elutasítottam Paul ajánlatát és felcipeltem magam a sütemények nagy részét.
- Makacs vagy – jegyezte meg nevetve a másik ismeretlen, aki tutira nem Sam volt.
Egy kínos mosoly ült az arcomra, kellemetlenül éreztem magam Jake előtt.
- Amúgy Jared vagyok – nyújtotta felém a kezét. Remegő kézzel fogtam meg az ő óriásira nőtt kezét.
- Annie – feleltem halkan.
- És még félénk is, ez tetszik – mutatott rám.

Jake dühösen felpattan, majd elviharzott, s én magam mögött hagyva Jaredet utána futottam. Ő csak lépkedett, de számomra ez egy gyors sprintnek felelt meg.
- Jake! Jake! Várj már! - kiabáltam utána, majd hirtelen megállt.
A homlokán a düh ráncai jelentkeztek. A levegőt is sűrűbben vette, de nem azért, amiért én. Teljesen kifutottam magam és csak úgy kapkodtam az oxigén után.
- Azt hiszed, eljátszhatod velem? Én elmondtam, hogy ha szóba állsz velük, akkor engem többet nem látsz.
- Nem is ismered őket! Csak azt látod bennük, amit mások is. Egyszer próbálj velük normálisan beszélni és megtudod, hogy minden csak pletyka. Ők nem szeretik a figyelmet, egyszerűen csak mindenki figyel rájuk... Kérlek, Jake...
- Sosem fogok velük beszélni, ahogy most már veled se.
Ez a kijelentése rossz nyomot hagyott bennem. Hogy mondhat ilyeneket? Miért teszi ezt? Miért ilyen fafejű? Éreztem, ahogyan pár könnycsepp a szemembe szökik, inkább vettem egy nagy levegőt és elmondtam neki.
- Jól tudod, hogy a legjobb barátom elvesztése a legnagyobb fájdalom lenne a számomra. A kín a szívemtől kezdené el emészteni az egész testemet, s nélküle már csak árnyéka lennék önmagamnak. Elveszteném az egyéniségem, az eszem és a támaszom. Elesett lennék.
Némán, lehunyt szemmel állt előttem. Beszívta a felső ajkát és mintha gondolkozóba esett volna. Hirtelen cselekedett és észre se vettem, hogy már a karjai közt szorongat. A mellkasára hajtottam a fejemet és éreztem, ahogy a szíve vadul kalimpált, s ahogyan az a vért pumpálja az ereibe. Időközben a hátunk mögött termett Quil és Embry is. Láthatólag Quilt zavarta a látvány, hogy Jacob karjaiban vagyok, kicsit mintha ideges lett volna. Négyen indultunk a házhoz, ahol apu várt ránk.
- Minden rendben, kicsilány? - kérdezte tőlem.
Nem feleltem, csak mosolyogva bólintottam egyet.
- Pompás! Most, hogy végre mindenki itt van, egy jó hírrel állhatok elő – kürtölte szét az egész csapatnak, s én kíváncsian vártam, mi lesz a meglepetés. - Holnap mindenkit meghívok az új házban egy vacsorára – jelentette be, mire nekem leesett az állam. Apu sosem szokott főzni, sőt, nem is tud. - És ami a legjobb, hogy Annie lesz a szakács – mondta, mire tapsviharban törtek ki az emberek. Kikerekedett szemmel bámultam magam elé, s nem is tudom meddig álltam ott, de a sereg feloszlott a házunk elől.
- Megőrültél? - kérdeztem. - Ne tervezz nekem sütögetéseket másoknak! - mondtam, szinte kiabálva.
- Nyugodj le, így legalább összehozhatjuk a fiúkat. Billy elmesélt mindent a fia nézeteiről.
- Ja, mert szerintetek ez a „békítő” vacsora beválik. Nem tudjátok, hogy mennyire gyűlöli őket.
- Billy jól ismeri a fiát!
- Na persze... Most mennem kell, mert váltanom kell még pár szót Jake-kel.

A barátom még éppen látótávolságon belül volt, így éppen el tudtam csípni egy rövidke beszélgetésre.
- Jacob – kiabáltam, ahogy a barátom után futottam, aki megállt és hátrafordult.
- Ígérd meg, hogy nem lesz a holnapi vacsorán semmi gubanc a srácokkal – kérleltem.
- Megígérem – mondta sóhajtva.
Rámosolyogtam, s egy búcsúpuszit nyomva az arcára visszarohantam az új házba.

Olvasók!

Kedves Olvasóim!
Gondolom mindenki jogosan fel van háborodva, mert még mindig nincs új fejezet. Ez nagy részben az én hibám, mert Anastasia nevű bétámhoz vagyok szokva, mert ő mindig gyorsan, esetleg egy napra rá kijavítja az írásaimat. Ő most elutazott és Nickinek küldtem el a fejezetet, de még mindig nem kaptam visszajelzést :( Tegnap viszont csoda történt, mert Anastasia megjelent és ki is javította a munkámat ^^ Bár megerősítette, hogy most nem volt olyan szőrszál hasogató, mint szokott lenni. :D Ezer köszönet neki és jó szórakozást a táborban :)
A fejezetet addig nem rakom fel, amíg merengőn el nem fogadják! Ha elfogadják minden bizonnyal még MA felkerül!

És szeretnék megkérni minden kedves olvasót, hogy írjon kommentet! Ami legyen benne: Mit vár a történettől, mi lehet benne? (Ezzel is ötleteket adtok) Valamint mi fogott meg benne és mi nem tetszik eddig? :) És a végére az eddig legjobban tetsző sort, szövegrészletet illesszétek be, hogy ki tudjam rakni a 'Thanks' fal felé vagy alá, vagy még pontosan nem tudom hová. :D
Köszönöm a további türelmeteket ^^

2010. május 27., csütörtök

Jake ígérete - Első fejezet

1. VISSZATÉRÉS

Hiányzott már La Push. Az a gyönyörű tenger és azok a sziklák, amelyekről az idősebbek ugráltak a mély vízbe. Az erdő friss illata, a házak tömkelege és a nagy család. Amióta apa bejelentette, hogy utazunk vissza, azóta számlálom a napokat.

Félve csaptam be a kocsi ajtaját, ahogyan beszálltam a hátsó ülésre. Apu szerint nem kéne ilyen görcsösnek lennem az utazás miatt, de valójában nem is emiatt vagyok olyan félénk. Sokkal inkább az aggaszt, hogy vajon mit szólnak majd hozzám. Tudom, kár ezen aggódni, mert már van barátom ott és könnyű lesz a beilleszkedés, de mindig is ilyen típusú lány voltam.
Az utolsó levél, amit Tőle kaptam, elég semmitmondó volt számomra:


„La Pushban minden rendben. Remélem, nálatok is.”


Az első leveléhez ez nem is hasonlítható, amikor még oldalakat írt a napja minden egyes pillanatáról. Furcsa módon én még most sem szoktam le az effajta regényírásról. Néha úgy érzem, hogy amikor a leveleiben megszólít, vagy éppen rólam ír, akkor még mindig a hétéves kis Hannah Brooksnak tart.


A visszaköltözés előtti estén egy fikarcnyit sem voltam hajlandó aludni. Inkább leültem az ágyamba, s kicsiny lámpafény mellett újra és újra elolvastam irományait felém. Mindig elmosolyodtam írásán, mert az évek alatt semmit sem változott; ugyanolyan szertelen és mocskos mint volt. Egyedül a mennyisége csökkent, ami nagyon aggasztó.


A külvilágot az MP3 lejátszómmal próbáltam kizárni, de amikor megpillantottam az első égbe nyúló fa tetejét, inkább leraktam magam mellé az ülésre. Úgy gondoltam, jobb, ha letekerem az ablakot, hogy halljam az erdő kellemes háttérzaját. A szívemnek ez most sokkal megnyugtatóbb volt, mint egy Simple Plan szám. Persze semmi bajom a srácokkal, mert őszintén megvallva fantasztikus, amit csinálnak, tényleg méltó arra, hogy meghallgassuk.
A madarak csicsergése úgy hatolt be a fülemen, hogy az egész testemben remegtem. Imádom ezt a bizsergést, teljesen levesz a lábamról. Becsuktam a szememet és úgy próbáltam még ennél is jobban élvezni az egészet, s nem is fokozhattam volna tovább az érzést, tiszta libabőrös lettem.


Igazából fogalmam sincs, hol kezdődik, vagy éppen hol végződik a rezervátum határa. Ezért sem számítottam rá, hogy a következő kanyar után már megpillantom a tengert s a felkelő nap sugarait.
A tenger látványa régi emlékeket sodort a fejembe, mintha a hullámok minden egyes fodrozása egy-egy újabb dolgot hozna vissza az emlékezetembe.
Lehetetlen lett volna eldönteni a víz felszínének hollétét és a nap körvonalának kezdetét. Minden csodálatosan egyben volt. Különböző dolgok, s mégis nagyszerűek együtt.


A nap egyre inkább emelkedett, és immáron látni véltem a körvonalát. Éreztem ahogyan a sugarai az arcomat melengetik, mintha édesanyám puha kezének érintését éreztem volna újra a bőrömön. Régóta halott, s már elfogadtam annyira halálát, hogy nem kapok miatta sírógörcsöt. Rájöttem, hogy anyukám azt szeretné, ha boldog lennék és nem gondolnék a rossz dolgokra, csupán a jókra.
Rendkívülien szép nő volt, és nem tagadta senki, hogy az apukám és a közte lévő viszony eleinte csak futó kaland volt. Én voltam az, aki igazán összehozta őket, és miattam váltak kamaszodó fiatalokból felnőttekké.


Észre se vettem, hogy apu időközben lassított. Bár nem tudom, hogy azért, mert maga is nézni akarta a tájat, vagy mert látta rajtam, hogy elméláztam, mindenesetre egy nagy köszönőmosolyt intéztem felé.
- Anyád imádta ezt a helyet – mondta a csöndet megszakítva, s most szólalt meg először az utazás folyamán.
- Hát mivel itt laktatok – mondtam neki úgy, mintha ez természetes lenne.
Apu nem szólt, csak felnevetett. Nem kérdeztem rá, miért nevet, mert tudtam. Jól tudtam, hogy anyu nem azért szerette ezt a helyet, mert itt laktak, hanem azért, mert imádta gyermekkorában hallgatni a legendákat. És minden jó gyermekkori emléke a rezervátumhoz fűzi.


A legendák emléke még bennem is élénken él. Tisztán emlékszem arra, amikor az öregek meséltek a farkasokról és a harmadik feleségről. A gyerekekkel ez a jelenet volt a kedvencünk és mindig eljátszottuk, mint egy színdarabot. Elképesztően adtuk elő a különböző szituációkat, amikben az én szerepem természetesen a harmadik feleség volt.


A gondolataim, ahogy néha a kocsi belsejébe néztem, másfelé kalandoztak, ilyenkor mindig a bőröndökön járt az eszem, mert nagyon érdekelt, hogy biztos mindent elraktam-e. Nem is értem, miért kell az a hülye napló, amit apu vett. Azt mondta, hogy talán szükségem lehet rá, mert nem biztos, hogy bírom a változásokat. Ugyan, hiszen már hétévesen is kibírtam napló nélkül, de csak az ő kedvéért bepakoltam – és lehet, emiatt hagytam ott valamit!


Párszor mégis elgondolkoztam azon, hogy talán használhatnám azt a nyavalyás naplót. Elvégre is én félek mindentől, ami esetleg majd rám vár. Én tartok attól, hogy nem fogadnak el, és egy naplóba bármit leírhatok. Megoszthatom vele a gondjaim, a gondolataimat és minden egyebet. Még sem olyan szörnyű dolog, hogy velem van...


- Nézd csak! - mutatott apu hirtelen valami felé.
Tekintetem egyből követte az ujját, s megláttam az első La Push-i házakat. A szívem majd kiugrott a helyéről, a pulzusom emelkedett, s sűrűbben vettem a levegőt is. Izgatott voltam és újra kezdtem aggódni. Mi lesz, ha furán fognak rám nézni? De miért tennék? Mert elköltöztünk, mert itt hagytuk őket. De visszajöttünk, mert megkértek rá. Itt vagyunk.


- És hol fogunk lakni? - kérdeztem összevont szemöldökkel.
- Az meglepetés - mondta apa, amikor bekanyarodott egy ház mellett.
A régi házunkat eladtuk, úgyhogy ott nem is lakhatunk. Talán Blackék adnak nekünk szállást? Vagy egy teljesen új házba fogunk költözni? Ilyen és ehhez hasonló kérdések jártak a fejemben.


Ami azt illeti, elég hosszú idő volt, mire elérkeztünk az első megállóhelyre, de nagyon kevéskének tűnt. Lehet, az izgalom váltotta ki belőlem, hogy egyáltalán nem tudtam odafigyelni az időre, de már mindegy is. Azt hiszem, megérkeztünk.


Az autó lassítani kezdett, s apu leparkolt egy ház elé. Gyorsan felkaptam a magam mellé ledobott táskámat, majd kinyitottam az ajtót. Felnéztem, és láttam, hogy Billy Black ott ül a tolószékében, de a fia sehol sem volt.

2010. május 22., szombat

Anno

"- Megígéred nekem? - kérdeztem tőle miközben apukám már türelmetlenül a kocsi előtt várt. Jacob hirtelen megfogta a kezemet, magához húzott és megölelt.
- Neked bármit - mondta, majd végleg elengedte a kezemet. Egy utolsót mosolyogtam rá és elindultam apukám felé, hogy új életet kezdjek. A régit viszont nem bírtam magam mögött hagyni, mert Jake a részese volt. "

Ez történt 8 évvel ezelőtt. Mi történik, hogyha a lány visszaköltözik? Olvasd a ficet és megtudod!