2010. augusztus 10., kedd

Flower - Remény.

Most egy kicsit eltávolodunk La Push-tól, de ne féljetek, nem megyünk messzire. Amíg Annie és Jacob egymásra talál és próbálnak újra legjobb barátokként bánni egymással, addig Forksban letört a hangulat. Bella még mindig siratja a szerelmét, s még véletlenül sem talál kiutat a labirintusból. Most, mintha a remény egyik csillogását vélné felfedezni az édesanyja jóvoltából. Vajon ez a kis novella és Bella döntése megváltoztatja a dolgok állását La Pushban?
Ezt a novellát mindenkinek ajánlom, mert kapcsolódik a történetünk további eseményeihez. A novellát az egyik kedves látogatóm, barátom Flower írta. Szeretném, ha elhalmoznátok véleményekkel és további novellákat szívesen olvasok, ha esetleg kedvetek szottyan írni egyet. Az e-mail címem: rachelee@mailbox.hu

FLOWER - REMÉNY.

Úgy érzem magam most, mint egy rossz horror film főszereplője, akinek kitépték a helyéről a mellkasát, és egy hatalmas üresség tátong most a helyén. Igen, így érzem magam mióta ő elment. Azt hiszem, egyre rosszabbul működök, már nem csak az agyamban vannak problémák, hanem az időérzékemmel is. Nem tudom mikor volt az a keserű nap, amikor ő, Edward elhagyott. Még mindig nehezen veszem a levegőt, ha csak arra az öt percre gondolok, mialatt a tudatomra adta, hogy nem szeret, hogy nem vagyok számára elég jó. Kell, hogy legyen valami magyarázat, nem húzta volna eddig a velem töltött időket, ha nem szeret, vagy legalábbis nem vagyok fontos neki.Nem, nem kéne mindig mindenbe belemagyaráznom a dolgokat. A tények, tények maradnak, nem szeret és ennyi. Mit tegyek, hogy az agyam ne játsza le újra és újra a vele töltött emlékeim képeit? Hogy ne akarjam észrevenne az apró jeleket, melyek arra utalnak nem akar velem lenni!?

Kezem akaratom ellenére is a mellkasomra teszem, hogy meggyőződjek arról, ott van e még. Igen, legnagyobb meglepetésemre még ott volt, és a szívem még mindig járta egyenlőtlen dallamát… bár darabokra volt tőrve.

Felállok, és egy adag mosatlant felkarolva az apró fürdőszobába indulok. A szennyest bedobom a mosógépbe, megfordulok és szembe találom magam a tükörrel. Megint úgy érzem magam, mint egy zombi, a saját kis horror történetemből, egy megtépázott, mellkas nélküli zombi. Mosolygok, de nem a jó kedvtől ível felfelé ajkam, hanem a gondolataim ostoba szövevényei váltják ki belőlem ezt a reakciót. Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, mert sikerült végre levenni a szemem a tükörben visszabámuló lány, kócos hajáról, karikás szemeiről, lerágott körmeiről, és az irónikus mosolyra görbülő szájról. Elindulok lefelé, akár egy robot, kezdek bele Charlie ételébe. Spagetti lesz, most csak ennyi telik tőlem. Felrakom a tésztát főni, majd a paradicsom szósz felét kiöntöm egy tálba, hogy megmikrózhassam. A kész köretet, és a forró öntetet otthagyom apámnak az étkeződasztalon. Örülök, hogy Charlie még nincs itthon, így nem kell látnia gyötrődésem minden pillanatát. Felvonszolom magam a lépcsőn, és lehuppanok a majd ezeréves gépem elé. Automatikusan az üzeneteimet nézem, de csalódottságomra csak anya halmoz el levelekkel és nem a Cullen család (Edward). Renee valami oknál fogva úgy gondolta, hogy minden héten meg kell ajándékoznia egy „Hogy vagy kicsim? Charlie él még? „ üzenettel. De ez most más volt. Nem a megszokott sablonos levél. Volt ott még egy név. Valakié, akivel már régóta nem találkoztam és nem is beszéltem, valakié akiben talán támaszra lelhetnék. Jacob Black-é.

2 megjegyzés:

  1. Huh...Hát...Meg kell hagyni, hogy Flower barátnőd remekül ír=)
    Nagyon tetszett ez a kis novella :)
    Remélem sokan küldenek még be ilyesmiket:)
    És siess a kövivel!
    Puszi, GoOofy

    VálaszTörlés
  2. Szia! Nyitottam egy új blogot! Benéznél, és mondanál véleményt? Sokat számítana nekem, és segítene! http://onlybrokenmirror.blogspot.com/

    VálaszTörlés